Czikora Ildikó: Átölelni a világot

Átölelni eget-földet,
értékelni életed,
örülni a nagyvilágnak,
megmászni a hegyeket.
 
Reménykedni, álmodozni,
ötleteket gyártani,
azután meg útra kelni,
követve az álmaid.
 
Létrehozni, megalkotni,
igazi, nagy dolgokat,
adni ezen nagy világnak,
tisztát, szépet, fontosat.
 
Őszintén és hittel élni,
tevékenyen, boldogan,
alázattal, mély hálával,
tenni nagy-nagy utakat.
 
Dolgozni sok szeretettel,
békével és gondtalan,
tiszta szívvel, önzetlenül,
megosztani oly sokat.
 
Ez is eljő, ki kell várni,
tenni érte, remélni,
mélységből jön újra dallam,
fájdalomból okulni.
 
Tanulni a nehézségből:
előre visz, okító,
nincsen élet bánat nélkül,
öröm ebből fakadó.
 
Szomorúság elől futni
nem érdemes, hasztalan,
megélni a veszteséget,
fájdalmakat, gyászodat.
 
Dolgozni rajt’, tenni érte,
kijönni kell, hidd el azt,
tiszta fényben megfürödni,
újra élni, gondtalan.
 
Munkálkodni igaz szívvel,
megélni a jelened,
nem szakítva gyökerekkel,
élni jövőd, életed.

Horváth Piroska: Jó volna…

De jó volna futni vadvirágos réten,
Elfeküdni lustán, szenderülni mélyen.
Vörös pipacsmezőn édes álmot szőni,
Pöttyös katicának kedvesen köszönni.
 
Apró bogárkáknak lefülelni nászát,
Élvezni a nyárnak langyos áramlását.
Üdítő harmatból nagyokat kortyolni,
Világnak bajára kicsit se gondolni.
 
Jó volna tücsöknek elhúzni nótáját,
Hallani csermelynek lassú sodródását.
Kis póknak hálóját szőni aranyszállal,
Felhők közé szállni tarka lepkeszárnnyal.
 
De jó volna szállni, fel a magas égbe,
Horizonton ülni csodás messzeségbe.
Pillangószárnyakkal virágra repülni,
Illatos nektártól, vágytól szenderülni.
 
Jó volna evezni álmok tengerében,
Ringatózni lassan élet tenyerében.
Hableány képében mély tengerfenéken,
Jó volna lebegni, úszni szép reményen.
 
Úsztam a tengerbe, repültem kék égbe,
Vágyódtam cifra rét titkos rejtekébe.
Gyorsan visszatértem, nem élhetek máshol,
Otthon lágy melege, mindig elvarázsol!

Hampuk Zoltán: Éhezőgyermeknap

És minden évben újra eljön egy nap,
mely éhre mutat, ha az ember nem vak.
Éhség gondos szülői szeretetért!
Gyötrő éhség éltető élelemért!…

ENSZ Nemzetek e napon emlékeznek.
Testvériségben élnek a gyermekek?
Van, hol háború, küzdés és a sarc dúl,
hol könny a gyermekkatona arcra hull.

És egymás értésével mi a helyzet?
Felnőttek a gyermek, jóért mit tettek?
Használják testük, s dobják, mint rongybabát,
sehol sincs, aki adjon nekik kaját.

Mar, tép, csal, lop küzdve az életéért,
nem aggódik az ártatlan lelkéért.
A szemétben szép mosolyát megleli,
ha talált játékot kezébe veszi…

Van, hol minden rendben, kívülről nézve,
de szívében korog szeretet éhe.
Szóval, tekintettel és szíjjal verve,
könnyekkel jön a szeretetlen este.

Nézd, mily gyenge az éhes gyermek teste,
éhe szónak, éhe jónak hull egyre.
Felnőttek, még éhek ellen küzdjetek!
Ne csak a segélyt, megoldást hintsetek.

Hisz e gyermek… az egyetlen kincsetek.

 

Francis Jammes: A ház rózsával lenne itt teli

A ház rózsával lenne itt teli, s dongó darázzsal.
Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással;
a szőlőfürtök áttetsző kövek ilyenkor s lassan
szundítanának benn az árnyékos lugasban.
Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész
huszonnégy évem, gőgöm és egész
fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd;
és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz.
Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél,
velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten,
nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek,
mellettünk hűs patak s a lombok összeérnek.
A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne,
mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre
s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna
szerelmünk és a szánk némán egymásra forrna;
s érezném ajkaid pirosán, mily varázslat!
a rózsát, szőlők jóizét s mérgét a vad darázsnak.
(Radnóti Miklós fordítása)

2020. 05. 03. – Anyák napja

Kun Magdolna: Gyermekkorom szép emléke

Gyermekkorom szép emléke,
mikor dinnye hűlt a kút mélyébe,
s mi boldog arccal vártunk arra,
hogy rákerüljön asztalunkra.

Az a kútban hűtött édes dinnye
volt nagyapám nagy kedvence,
amin oly örömmel vágott léket,
mikor gyermekszemünk reá nézett.

Még ma is őrzöm azon képet,
melyben kenyérből vág szeletkéket,
s közben kanalazva a dinnye húsát,
mi reánk kér Istenáldást.

Juhász Magda: Haldoklik a Föld

Haldoklik már a Föld,
a szíve is beteg,
nagyokat döng a föld alatt,
és néha megreped.
Ha szíve végleg megszakad,
ember, mi lesz veled?
Sutba dobhatod álmodat,
s rabolt pénzedet.
Felettünk van az ég,
és alattunk a pokol?
Mi cérnaszálon függünk
a létben valahol!
De a cérna egyszer elszakad,
mert betelik minden pohár,
és szétszóródik az űrben
az ember, az ostoba kufár.

 

Csukás István: Tavaszi vers

Az ablakhoz nyomul az orgona,
az ablaküvegen át rám nevet,
amit nem tudok megunni soha,
a kékszemű tavaszi üzenet.

Gyerek leszek egy percre újra én,
örökzöld időmből kipislogok,
a létezés halhatatlan ívén
a teremtésig visszacsusszanok.

Boldog részecske, együtt lüktetek,
s kinyílok mohón, mint tavaszi ág,
ledobjuk, unt kabátot, a telet,
s szívemmel ver a születő világ.

Mert jó élni, e gyermeki hittel
így fordulok én is a fény felé,
s tudom, hogy majd a többi szelíddel
lelkem földi jutalmát meglelé!

Megyei Ábel: Húsvéti pirkadat

Dsida Jenő: Út a Kálváriára

Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik
s szemét lehúnyja – úgy legyen!
 
Elszállt szerelem illatától
kövér és fűszeres a lég.
Halott szerelem illatából
soha, de sohasem elég.
Bomló szerelem illatából
sejti a szív, hogy itt a vég.
 
A seb szép csöndesen begyógyult,
– ó, angyalok, bús, kék szeme –
a seb már nem sajog, begyógyult,
– ó, halkan búgó, mély zene! –
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.
 
Valaki lépked, felfelé tart.
Bozót közt víg madársereg.
Valaki lassan felfelé tart.
Tövisről vérharmat csepeg.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
hogy önmagát feszitse meg.